Vissza

Antiszemitizmus és Ítélkezés Magyarországon

ELŐSZÓ

Nemrégiben emlékeztünk meg a magyar politikai esszéírás halhatatlan zsenije, Bibó István halálának 25. évfordulójáról. Őszintén szembenéztünk azzal is: 1948-ban írott Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című munkája – egyenes folytatásaként az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címűnek – nem csupán azért hallatlanul izgalmas és fontos mű, mert maga a szerző nem volt zsidó származású. Legalább ennyire azért, mert Bibó – a „népi írók” könyvein eszmélt értelmiségi, a kisgazda környezetben politizálni kezdő tudós, az elvetélt politikus – a II. világháború előtt antiszemita volt. A német és magyar zsidó-üldözések juttatták el oda, hogy zsidó-mentő akciók részese legyen, majd a holocaust után ismét föllángoló antiszemitizmus oda, hogy zsidókérdés-tanulmányában kimondja: a zsidó-ellenesség a magyar társadalom súlyos betegsége, amellyel elsősorban nem a zsidóknak, hanem éppen a nem zsidóknak kell foglalkozniuk: szembenézniük, elemezniük, végigvitatkozniuk, s legyűrniük.

            Lenyűgöző morális tartású tanulmánya utópia, szép álom maradt – elhallgatták, fölfedezték, idézgették, majd elfelejtették. Manapság újabb és újabb korosztályok nőnek föl úgy, hogy nem is ismerik a nevét. A politikai jobboldal, az azzal hamis szövetségre lépett egyházak, valamint a szélsőjobb pedig minek sem örvendezik jobban: a kristálytiszta logikával, egzakt pontossággal elemző Bibó számukra épp olyan, mint ördögnek a tömjénfüst.

            Bibó társadalom-elemzésének egyik kulcsa a „cseppben a tenger” jelenség világos fölmutatása. Az, hogy a társadalomban előforduló események, jelenségek, folyamatok mindegyike mutat valamit a társadalom egészéről, ha másról nem, legalább a lelki torzulásokról, a rejtett félelmekről, a készülő bűnbak-képzésekről, az informális hálózatokról, a mélyben rejtőző hatalmi torzulásokról.

            Az itt következő „csepp” azonban nem egyetlen csepp a magyar „tengerben”. Dr. Ádám György eset-leírása és a per-anyagokhoz csatolt elméleti fejtegetéseinek sora a ma is súlyosan torz magyar néplélek, a ma is beteg társadalom „tengerében” föl-fölcsapó hullámról tudósít: az antiszemitizmus továbbéléséről. Arról, hogy vannak erők, amelyek a zsidóellenesség hullámán lovagolnak – egyesek ezt csupán engedik, mások így-úgy támogatják, ezek kihasználják vélt politikai érdekeik szolgálatában, amazok rájátszanak, hogy ezáltal nyerjenek voksokat és így tovább. Valamint arról, hogy – íme – bekövetkezett az egyik legborzalmasabb „hullámverés” is: a zsidóellenesség egyszer csak olyan szövetségesre lelt, amelynek irtózatos hatalma, ám a nyilvánosság elől tökéletesen rejtett belső hálózata van. Az igazságszolgáltatáséra ugyanis.

            Ádám professzor korábban az orvosi műhiba-perek terén mutatta be, hogy létezik – a nyilvánosság elől teljességgel elzártan, majdhogynem megismerhetetlenül – egyfajta sunyi összejátszás, rejtőző együttműködés, hallgatólagos elvtelen szövetség az orvos-társadalom és az igazságszolgáltatásnak nevezett hálózat között.

            Most újabb területről – az antiszemitizmus világáról – bizonyítja be, hogy a magyar igazságszolgáltatás nem csupán diszfunkcionálisan működik, de rejtett szövetségese is a zsidóellenességnek.

            Igaz ez a magyar bírói kar egészére, minden egyes bíróra? Óh, dehogy! A bírók között természetesen szép számmal találunk becsületesen, magas erkölcsiséggel és valóban függetlenül ítélkezőket. Ám aki végigolvassa majd Ádám György perének történetét, azzal szembesül: az ítélkezés egésze, a végeredményből visszakövetkeztethető fő tendencia bizony ezt a szörnyű tételt igazolja. Azt, hogy hiába a cáfolhatatlan érvek, a kikezdhetetlen logikai levezetések, az egyértelmű bizonyítékok – ezekre büntetlenül lehet válaszolni ostobaságokkal, nevetséges logikai bakugrásokkal, mi több, egyértelmű törvénytelenségekkel is.

            Nem mutatta be a publikum előtt még senki, de mindenki, aki a jogszolgáltatásban dolgozik, jól tudja: a bíróságokon belül valójában erős parancsuralmi rendszer működik. A bíróknak bizony vannak főnökeik, s ők élnek és olykor visszaélnek hatalmukkal. Kedélyes traccsolások során utasításokat adnak, melyik ügyben milyen ítéletet kell hozni; egységesítés címén sületlenségekre utasítanak; politikai irányvonalakat kényszerítenek a konkrét perekben eljáró bírókra; halk törvényellenességeket szentesítenek újra és újra. Mindig, állandóan? Áh, egyáltalán nem. Csak ha fontos. A vezetőknek. Például abban, hogy a néhányuk számára szentnek érzett „ezeréves keresztény Magyarország” védelmében menlevelet adjanak eltűrhetetlen folyamatoknak.

            A bírói kar egyes vezetői ezt a hullámverést tudatosan idézték elő. Cunami lehet belőle.

Dr. Kende Péter