D.) melléklet ,

A TISZAESZLÁRI PER

1880-1882. között sokféle úton-módon próbáltak eredményt elérni az antiszemitizmus magyarországi bajnokai. Bár voltak sikereik, a mozgalom önálló párttá szerveződését nem tudták megvalósítani. A 12 Röpirat szerkesztői üzeneteiben többször felmerült homályos célzásként egy olyan radikális módszernek az alkalmazása, amelynek „még nem érkezett el az ideje”. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a szándékosan ködösített „módszer” alatt az antiszemiták a vérvádra gondoltak-e de ezt a feltételezést valószínűsítik a 12 Röpirategyes cikkei, az első számban megjelent „A Talmud” című cikk ezt sugalló kitételeitől kezdve a legostobább rágalmakig, a bambán rosszindulatú célozgatásokon keresztül a nyílt gyanúsításokig.²

Az antiszemita mozgalom vezetői tehát gondoskodtak arról, hogy a vérvád ne maradjon ismeretlen a folyóirat olvasói körében. Hamarosan kedvező alkalom kínálkozott a széles körű antiszemita lázításra.

1882. április 1-én eltűnt Tiszaeszláron özv. Solymosiné 14 éves Eszter nevű leánya, Huri Andrásné cselédje. Erre a napra esett a zsidók húsvéti ünnepe, és ez alkalomból, valamint a metszőválasztás miatt, a zsidók vendégül láttak távolról érkezett hitsorsosokat, és a környékbeli falvak zsidó lakosai is az eszlári imaházban gyűltek össze.

Kis cselédek eltűnése előfordult máskor is, a közvetlen hozzátartozókon kívül úgyszólván senki sem törődött vele, mi lett a sorsuk. A szenzációra éhes sajtóban a nagybetűs főúri esküvők, vadászatok, bálok vagy színházi pletykák mellett csak néhány apró betűs sor jutott számukra, ha elkóboroltak vagy öngyilkosok lettek.

Most nem ez történt. Felvirradt az   antiszemiták napja. A tiszaeszlári esetet, mint rettenetes tűzcsóvát³ hordozták körül az országban. Felelevenítették a vérvádat, a középkori babonás, misztikus elképzelést, amely az évszázadok során számtalan áldozatot szedett a gyanúsítottak köréből. Hatását még mindig nem vesztette el, felkeltette a zsidók vallási szertartásaival kapcsolatos babonás mendemondákat. A kívülállók számára érthetetlen szertartások misztikuma teret adott a találgatásnak, belemagyarázásnak. Az ösztönös félelmet, idegenkedést, ellenséges érzületet, babonás tudatlanságot használták fel az izgatók, akik közül nem egy addig hangoztatta a rituális gyilkosság vádját, míg végül maga is elhitte.

Hogyan keletkezett, mire alapozódott e vád? Solymosi Esztert gazdasszonya a faluba küldte a húsvéti nagytakarításhoz szükséges festék megvásárlása végett. Visszafelé a zsinagóga előtt is el kellett mennie, voltak, akik találkoztak vele, sőt olyan tanú is akadt, aki a zsidó templom előtt is el kellett mennie, voltak, akik találkoztak vele, sőt olyan tanú is akadt, aki a zsidó templom előtti tiszai töltésen elhaladni látta. De a kislány nem ment többé vissza Hurinéhoz, aki délután betért Solymosinéhoz megkérdezni, nem ment-e haza Eszter. Az anya ekkor lánya keresésére indult, majd estefelé eredménytelenül, sírva tért vissza a faluba. Amikor a zsinagóga mellett elhaladt, Scharf József egyházfi megállította, érdeklődött, mi történt, majd azzal vigasztalta Solymosinét, „ne búsuljon, meg fog kerülni a lánya … Nánáson is történt hasonló eset, ott is elveszett egy gyermek, akkor is a zsidókat gyanúsították, s a gyermeket később a réten megtalálták.” Ez a jó szándékú, de kissé meggondolatlan vigasztalás volt a vád egyik kiindulópontja. Solymosiné ugyan még semmi jelentőséget sem tulajdonított ennek, de „a következő napon valaki azon gyanút keltette benne, hogy leányát a zsidók emésztették el”⁴. Ki volt ez az ismeretlenség homályába burkolt „valaki”? Erre nem keresett s így nem is talált választ a nyomozás. Pedig könnyen meglehet, hogy ezen az úton haladva fény derülhetett volna nemcsak a lány eltűnésének körülményeire, de arra is, kinek vagy kiknek volt közvetlen szerepe ebben a hírverésben. Április 3-án már faluhosszat terjesztették a vádat. A falubeliek érdeklődését már úgyis felkeltette a sok idegen zsidó megjelenése. Eszter eltűnésének hírét nem volt nehéz fantáziájukban összekapcsolni az idegenek ott-tartózkodásával.

Solymosiné április 4-én jelentette Vencsellőn a járási szolgabírónak lánya eltűnését és gyanúját. A szolgabíró a gyanút hihetetlennek találta, és csak a lány országos köröztetése iránt intézkedett. Később azonban Scharf József négyéves fiának elejtett szavai  – akit erre a szomszédasszonyok cukorral, kaláccsal rávettek –  újabb tápot adtak a gyanúnak. Május 4-én Solymosiné ismét felkereste a szolgabírót, gyanúját most már több falubeli ember elbeszélésével bizonygatta. Május 12-én helyszíni szemlét rendelt el a közvádló, majd miután semmi gyanúsat nem észleltek, elrendelték a törvényszéki vizsgálatot. A vizsgálat vezetésével egy fiatal, feltűnni vágyó aljegyzőt, Bary Józsefet bízták meg.

Bary május 19-én kezdte meg a tanúkihallgatásokat Tiszaeszláron Ez első napok nem hoztak semmi eredményt. A Scharf család idősebb  – körülbelül 13 éves –  fiát május 20-án hallgatta ki először Bary. Az eredmény ugyanaz volt, mint a többi tanúnál. Schasrf Móric hallott a lány eltűnéséről, de mit sem tudott arról, hogy gyilkosság történt volna. Móricot csendbiztos kíséretében Nagyfalura vitték és éjszaka újból kihallgatták, jajd aláíratták vele a felvett jegyzőkönyvet. Másnapra készen állt a vád, melynek pontjai olyan megbízható „adatokon” alapultak, mint egy kisfiúnak hetekkel később édességgel „emlékezetébe” idézett jelenetek, és a bátyjából ijesztéssel, fenyegetéssel kicsikart vallomás. Ennél többet a csaknem egyéves nyomozás sem tudott eredményként felmutatni, ez volt az összes „bizonyíték”, amire a vád felépült.

A Bary család 1933-ban  – nyilván aktualitása miatt –  kiadta a vizsgálóbírónak negyven évvel az események után megírt visszaemlékezéseit. Ebben Bary József tiltakozik a korabeli torzítások és a védelem azon állítása ellen, hogy a foglyokat megkínozták vagy megfélemlítették volna.⁵ Elutasítja azt a vádat, hogy ő vagy bírótársai hittek volna a rituális gyilkosság lehetőségében, de elképzelhetőnek tartották, hogy egyes emberek fanatikus bűncselekményt kövessenek el. Saját állításával kerül ellentmondásba a következő oldalakon, ahol kijelenti: „Az országos közvélemény azonban, mint egy óriási esküdtszék … megtalálta a feleletet arra a kérdésre: Hol van Eszter? Ennek a nagy esküdtszéknek vertiktje Schwarcz Salamont és társait bűnösnek mondotta ki Solymosi Eszternek vallási rajongásból történt meggyilkolásában!”⁶ Nemcsak ez a kifakadás, de egész tevékenysége is cáfolta fenti állítását. A nyomozó szervek munkája kezdettől fogva az antiszemitizmus érdekeit szolgálta. A vizsgálóbíró a vérvád meséjét az első perctől fogva tényként fogadta el, s ebben az irányban folytatta a nyomozást. Minden kezébe került adatot ennek bizonyítása érdekében mérlegelt és hasznosított, szenzációs hírekkel táplálva az antiszemita sajtót.

Az 1882-es esztendő eseményei egyébként is kedvező légkört teremtettek az antiszemita izgatás számára. Oroszországban teljes erővel dühöngött a pogrom. Németországban antiszemita jelölteket választottak a helyi közigazgatási szervekbe, Ausztriában Schönerer beszédei hódítottak, január közepén Bontoux csődbe került és bukásával sok ezer kisembert sodort nyomorba, amit természetesen ugyancsak a zsidók művének tulajdonítottak.

A tiszaeszlári eset hírét a fővárosi lapok közül először a klerikális Magyar Állam közölte május 20-án, tehát még Scharf Móric „beismerő” vallomása előtt, de már úgy tüntette fel, mintha a vérvádigazolást nyert volna. A cikk több vérvádesetet sorol fel, majd felteszi a szónoki kérdést: „Tűrjünk inkább, mint hogy megfosztassunk amaz igenis megtisztelő szerencsétől, hogy a zsidók vallásos szertartásainak néhány nemtelen keresztény vércseppel adózhassunk.” Majd figyelmezteti a vizsgálóbírót, hogy ne engedje magát a „zsidók által lépre keríttetni”.⁷ A vérvád gyanúját erősítő közlemény a tiszaeszlári katolikus lelkész tollából származott.

A képviselőházban május 23-án Ónody Géza említette először Solymosi Eszter eltűnését  – az 1882. évi rendkívüli hadipótlékról szóló törvényjavaslat tárgyalása közben –, és uszító beszédében hangoztatta a vérvádat.⁸  Az Ónody család régi nemesi familia volt, de eladósodott és tiszaeszlári birtoka  – mintegy 841 hold –  Pöhm Simon és György tulajdonába jutott. most ugyanezen a birtokon volt bérlő és gazdálkodó Ónody Géza.⁹ Ez magyarázatul is szolgálhat engesztelhetetlen gyűlöletére az úri birtokosok földjét elárverező „bűnös idegenek” ellen. 1881 óta Ónody a hajdúnánási kerületet képviselte, előbb függetlenségi, majd pedig  antiszemita programmal.¹⁰ A tiszaeszlári ügyről már május 24-én, a vizsgálat kezdetén feltűnően határozott véleménye volt, míg Verhovay a vizsgálat eredményétől tette függővé végleges állásfoglalását.¹¹

Ónody sokat sürgött-forgott Korniss Ferenc, a nyíregyházi törvényszék elnöke és Bary József vizsgálóbíró körül. Meggyőzte Verhovayt is, aki a Függetlenség május 24-i számától kezdve a tárgyalás befejeztéig ebben a szellemben tudósított az eset kapcsán felmerülő eseményekről.

Az antiszemiták erőteljes támadást kezdtek minden vonalon. Ugyancsak május 24-én Istóczy felszólalt a parlamentben. Antiszemita szólamokban bővelkedő beszéde közben felolvasott egy levelet, amelyben őt az esetről értesítették, majd újból elővette Rohlingnak már szinte  antiszemita bibliává vált „Der Talmudjude” című könyvét és idézte a damaszkuszi vérvádról szóló részt. Péchy Tamás elnök félbeszakította és figyelmeztette beszédének esetleges következményeire. Istóczy ennek ellenére benyújtotta interpellációját, amelyben a gyilkosságot már tényként tüntette fel, és követelte, hogy kötelességmulasztás miatt vonják felelősségre a felsődadai járás szolgabíráját, akinél Solymosiné feljelentést tett, s aki őt a nyíregyházi törvényszékhez utasította. Tisza Kálmán egyelőre elhárította az interpellációt, mivel a kormánynak még nincs tudomása az ügyről, s helytelenítette, hogy egy még ki nem derített és egyébként is a törvényszék elé tartozó esetről a képviselőházban polemizáljanak, „mert a képviselő úr állítása még nem bizonyíték arra, hogy bűnösök és hibáztak.”

Irányi Dániel, az ellenzék egyik vezére, kijelentette: „eddig még nem volt rá példa, hogy az antiszemita eszmék ilyen nyíltsággal, mint azt Ónody Géza tette, a Függetlenségi Párt padsoraiból propagáltassanak” – és elhatárolta a liberális ellenzék álláspontját Ónody nézeteitől. Elítélte az oroszországi zsidóüldözést: „a vérvád: mese, amit a középkorban költöttek – mondotta –, szükségesnek tartottam felszólalni, mégpedig ezen padokról szólalni fel, nehogy azon hiedelem terjedjen el, hogy mi is osztozunk azon nézetekben, melyek itt hangoztatva voltak, szükségesnek tartottam azon párt részéről, amely nemcsak az ország függetlenségét írta fel zászlajára, hanem a szabadságot, egyenlőséget, humanizmust.” Interpellációjában felhívta a kormány figyelmét a zsidók személy- és vagyonbiztonságának megóvására. Tisza válaszában most már erélyesebb hangot ütött meg, ő is elítélte Oroszország magatartását, azt „a 19. századon és Európán ejtett szégyenfoltnak” tekinti, mert „nem kell az izgatást onnan indítani meg, honnan az ellen a törvény és alkotmány szellemében fellépni kell”,¹² Irányi interpellációjára pedig megnyugtató választ adott.

Az eszlári eset vizsgálata körül tevékenykedők azonban gondoskodtak a róla, hogy nap mint nap újabb szenzációs hírek adjanak tápot az izgatásnak. Nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is egyre több lap, folyóirat  – Pressburger –Grenzbote, Pozsony, Ébredjünk, Szabolcs megyei Közlöny stb. –  közölte a minden tárgyi alapot nélkülöző híreket. Az eredmény nem maradt el: július elején több helyen (például Nagyszombaton, Pozsony-Szent-Györgyön, Szeniczén, Pápán) zavargások törtek ki. Verhovay Gyula lapja, a Függetlenség, amely már két évvel azelőtt is teret engedett  antiszemita hangú cikkeknek, most szinte teljesen az  antiszemita agitáció szolgálatába állt. A „derék” Függetlenség ezzel ki is érdemelte Istóczyék legnagyobb fokú elismerését: A Függetlenség pedig, amely lap a tiszaeszlári bűnügyek nyomról nyomra való fejtegetésében és ellenőrzésében minden dicséretet felülhaladó kifogástalan magatartást követ … s ez okból e lapot minden elvbarátunknak pártkülönbség nélkül a legmelegebben ajánlhatjuk.”¹³ Gomba módon szaporodtak a tiszaeszlári ügyet tárgyaló uszító hangú röpiratok. Erről értesülünk az  antiszemitizmust mindvégig következetesen elítélő Kozma Sándor kir. főügyésznek Tisza Kálmánhoz intézett leveléből.¹⁴

„Mióta az országosan ismert s figyelemmel kísért tiszaeszlári esemény foglalkoztatja a közönséget, napról napra több s különféle alakú nyomtatványok hozatnak a nyilvánosság elé, melyeknek félreérthetetlen céljuk az ország keresztény vallású lakosságát a zsidóság elleni gyűlöletre –, sőt tettleges támadásra izgatni. Ilyen többek között a « Tiszaeszlári vértanú leány és az óhitű zsidók » című, Egerben megjelent röpirat; ilyen az Esztergomban megjelenő Esztergomi Közlöny című lap f. é. június 11-i 24-ik számában közölt  « Fekete felhő a láthatáron » feliratú cikk; s ilyenek azon különféle alakú és tartalmú, illetőleg jelmondatú felragasztható cédulák, melyektől Excellenciádnak f. év június 23-án 2280 sz. n. kelt rendelete szerint a budapesti főkapitány is jelentést tett.

Részemről, mindezen törvénybe ütköző közlemények megtorlása iránt meg fogom tenni a kelő lépéseket.

Minthogy azonban az általam teendő intézkedés nem állja teljesen útját ezen nyomtatványok  – különösen kéz alatti –  terjesztésének, szükséges volna Excellenciádnak akképpen intézkedni, a kérdéses és hason tartalmú nyomtatványok terjesztése a rendőri közegek által megkadályoztassék, s az eladásra szánt példányok lefoglaltassanak.”

Tisza végre ellenintézkedésre szánta el magát, és 1882. július 1-én körrendeletet adott ki az ország törvényhatóságaihoz, amelyben kötelezi őket, intézkedjenek, hogy „ezen izgató nyomtatványok terjesztése és árusítása a rendőri közegek által megakadályoztassék, az eladásra szánt példányok lefoglaltassanak, s azok a törvényes megtorlás céljából teendő további intézkedések végett hozzám felterjesztessenek.”¹⁵ A sajtószabadságot a körrendelet nem érintette, s az időszaki lapok tovább izgattak. Igaz, a törvényhatóságok sem tartották mindenütt szívügyüknek az intézkedés végrehajtását, mint erről a később említendő Heves megyei kérvény is tanúskodik.

A sajtószabadság védelmében folytatta tovább az  antiszemita agitációt a 12 Röpirat is. Istóczynak a képviselőházban tett fenyegető kijelentését  – hogy amennyiben valóban „vallási emberáldozatról” van szó, ez az egész zsidóság sorsát évszázadokra befolyásolni fogja –  számos variációban újra és újra felelevenítették: „A tiszaeszlári kis magyar leánynak, Solymosi Eszternek zsidók által láb alól való eltétele nemcsak nálunk, hanem az egész művelt világban iszonyú szenzációt keltett, úgyszólván …, hogy a zsidóságnak nem lesz többé maradása a civilizált nemzetek között.”¹⁶ Ez volt az antiszemiták vágyálma, azért volt szükségük a súlyos vádra, hogy végső céljukat, a zsidók kiűzését megvalósíthassák. Büszkék voltak külföldi elvbarátaik előtt erre a „sikerre”. Hirdették: most Magyarországon a sor, hogy „az egyetemes  antiszemitikus mozgalomban az őt megillető szerepet vigye. Az egész művelt világ szemei most hazánkra vannak irányozva, s lázas izgatottsággal lesik, várják mindenütt a tiszaeszlári esetleg korszakot alkotó ügy fejleményeit.”¹⁷ A művelt világ  – de nem az, amelyiket Istóczyék így tituláltak –  valóban aggódva figyelte a felélesztett középkor szellemének elhatalmasodását, s a világközvéleményen is múlt, hogy a „korszakot alkotó ügy” végkifejlődésében nem az antiszemitizmus korszakát teremtette meg.

Istóczyék a vérváddal az egész zsidóságot akarták a vádlottak padjára ültetni: „ … a pokol minden hatalma nem volt képes feltartóztatni azt a guruló követ, amely a tiszaeszlári rituális gyilkossági üggyel a magyarországi, sőt mivel az ügyet a Magyarországon kívüli zsidóság is magáévá tette, az egész zsidóságra zuhanni s azt összezúzni készül.” Elégtétellel állapították meg, hogy most az egyszer ők mutattak példát tanítómestereiknek: „Németországban az  antiszemita mozgalom sarkpontját, szintúgy mint nálunk is, a tiszaeszlári eset képezi.” A 12 Röpirat utalásokkal, megjegyzésekkel is igyekezett erősíteni a vérvádban való hitet. Ugyanakkor az  antiszemita uszítókat felmagasztalta mint „önzetlen hazafiakat”.¹⁸

Ezek közül a „hazafiak” közül elsősorban Ónody Géza került előtérbe: ő lett a „rituális gyilkossági ügyek szakértője”. A 12 Röpirat  több ízben felhívta a figyelmet, hogy aki a tiszaeszlárihoz hasonló esetet ismer, írásban jelentse a szerkesztőségnek. A felzaklatott hangulatban mindig akadtak olyanok, akik régen hallott babonás történeteket, fantasztikus boszorkányhistóriákat átalakított formában valóságként tálaltak fel, vagy a nagyobb hitelesség kedvéért vallásos „okiratokra” hivatkoztak, mint például Halász Mihály plébános.¹⁹ Mindenesetre Istóczy elégtétellel közölte olvasóival: „Mióta a tiszaeszlári … ügy a felszínen van, úgy Ónody Géza képviselő, mind e füzetek szerkesztője egész halmazát vette a hasonló esetekről értesítő leveleknek s okmányoknak. Miután a zsidókérdés e főfontosságú oldalának speciális tanulmányozása az illetőnek minden idejét igénybe veszi, mint már egy ízben említettük, Ónody Géza magára vette ezen feladatot, s buvárlatainak eredményét egy, jelenleg Bartalits Imrénél Budapesten sajtó alatt lévő s » Tisza-Eszlár«  című könyvben fogja a nagyközönség elé bocsátani. Ónody e munkában ismertetni fogja a tiszaeszlári eseten kívül a többi tudomására jutott eseteket is, s ezek kapcsán egyszersmind a zsidó misztériumokat is …” Ónody ekkor már mint az antiszemiták „vérvád-speialistája” szerepelt. Az olvasóközönség figyelmét a továbbiak során még hangsúlyozottan felhívták vérvádgyűteményére mint egy „esetleg korszakot alkotandó műre”, s közölték, hogy az egyidejűleg Berlinben német kiadásban is meg fog jelenni.²⁰ A vizsgálat még nem volt lezárva, a pernek még az időpontját sem tudták, de az antiszemiták már könyvet akartak megjelentetni róla. Ónodynak minden törekvése arra irányult, hogy könyvében  – melyet 1883-ban adtak ki –  részben a felsorolt esetek mennyiségével hitelesítse a vérvádmesét, részben pedig a Talmudból vezesse le, azzal igazolja vádjainak valódiságát.

Érdemes megemlíteni egy epizódot. Ónody 1882 nyarán vendégül látta Tiszaeszláron a prágai Politik című lap szerkesztőjét, Lipnitzkit, akitől az antiszemitákat támogató cikksorozat közlését várta. Lipnitzki valóban publikált is egy cikksorozatot a krakkói Czadban, de a tiszaeszlári esset boncolgatásában odáig ment el, hogy az antiszemitákat gyanúsította Solymosi Eszter meggyilkolásával. Ez a kudarc mértéktelenül felbőszítette Ónodyt.

A drezdai antiszemita gyűlésen az elvbarátok dicséretei némileg kárpótolták felsüléséért. A drezdai gyűlés fénypontja ugyanis a német reformegylet nyilvános előadói estje volt 1882. szeptember 12-én este nyolc órakor, a Lincke-féle fürdő helyiségében. A magyar antiszemiták alaposan felkészültek a kongresszusra, magukkal vitték (mint bűnjelet vagy győzelmi zászlót?) Solymosi Eszter arcképét, melyet az ismerősök elbeszélései és a rokonok közreműködése nyomán festettek meg. Az előadói est ünnepi szónoka, Ónody Géza, most csillogtatta a vérvádesetek tanulmányozása közben szerzett „speciális” tudását. Uszító hangú beszédében gyakran szerepeltek az „árja népek”, az „öntudatra ébredt emberiség”, amely felismerte a „fenyegető veszélyt”, a „talmudmorál vad rajongását”, s a „sakterkés villanásától a szívéhez kap”, és az „összes kereszténység létérdeke” címén „preventív rendszabályok” életbe léptetését követelte.²¹

A külföldi antiszemiták körében aratott sikerek arra sarkallták Istóczyékat, hogy a letartóztatottak bűnösségét hangzatos frázisok kíséretében mind erőteljesebben hirdessék, felelőtlenül hangoztatva, hogy a „rituális gyilkosság alanyi és tárgyi tényálladéka meg van állapítva”. Több ízben jóslásokba bocsátkoztak a perre vonatkozóan is, amely szerintük a vádlottakra nézve csak „szomorúan végződhet”.

Javában folyt az izgatás, amikor a zsidóság hozzáfogott a védelem megszervezéséhez. Az antiszemiták gyakran hangoztatták, hogy az egész zsidóság összefogott az eszlári letartóztatottak védelmére, mivel, szerintük, mindannyian bűnösnek érzik magukat. Felháborodtak azon, hogy a zsidóság védekezni mert, holott éppen ők állították a vádlottak padjára az eszláriakkal együtt az egész zsidóságot, ők akartak politikai tőkét kovácsolni a vérvádból.

A vérvád meséjével folytatott izgatás alantas szenvedélyeket keltő hatását, amely ellen védekezni szinte lehetetlen volt. Kiss József „Az ár ellen” című versében jelenítette meg.²²

Felhőgomoly az éj felett –

Virraszt-e Isten oda fenn?

Ne kérdezd tőlem – nem tudom,

Eredj aludni, gyermekem!

Zord századokból éji rém

Jár szerte a föld kerekén

Szemében máglyafény lobog,

Lehet ide is bekopog …

–        Eredj aludni, gyermekem!

Országról jár országra szét,

Miként a pestis – útja vész!

Meghal nyomán az irgalom

S elveszti ősjogát az ész.

Téboly dühöng fent és alant,

Megszáll boldog – boldogtalant,

S az emberből, kit elragad,

Csupán a puszta név marad …

–        Eredj aludni, gyermekem!

Meg-megújul a régi vád:

Azt mondják, vért iszik apád,

S ha felnősz, akkor ott, a hol:

Majd te is, te is vért iszol!

Felhőgomoly az éj felett –

Virraszt-e isten oda fenn?

Tagadnom: kín – elhinnem: vád

Oh, mindenképpen súly nekem!

–        Eredj aludni, gyermekem!

Mi nem szeretjük e hazát

Ránk olvassák oly könnyedén!

Madár fészkét, odvát a vad

Szeretheti – nem te, nem én!

A gályarabnak bélyege,

Mit hóhér homlokára süt,

Nem oly gyalázó, mint e vád,

Mely ólálkodik mindenütt …

– Eredj aludni, gyermekem!

Ha védekezel – ingerelsz,

Ha szótlan tűröd – gyávaság!

Feljajdulsz: érzékenykedel

S a néma jaj is vall reád!

Egy törvényre dobog a szív,

Kering a vér, eszmél az agy,

Kivétel nincs – csak egy, csak egy!

És e kivétel az te vagy!

Eredj aludni, gyermekem!

Óh hunyjatok le, hunyjatok!

Ti ragyogó szép csillagok:

Kis fiam édes szemei! –

Minek ily éjben fényleni?

Ó hisz e fény is ellenem

Fordulhat egykor, úgy lehet,

Ha sírva megemlegeted,

Végzetes örökségedet,

Én édes drága gyermekem!

            Az antiszemita gyülölködés mesterségesen felszított légkörében nagy erkölcsi bátorságra volt szüksége annak, aki az eszlári vádlottak védelmét elvállalta. Erről tett tanúbizonyságot Eötvös Károly, aki nemcsak népszerűségét, de közéleti pályáját is kockáztatta a védői tisztség betöltésével.

Eötvös Károly kisnemes családból származott, ahol hagyomány volt a törökök és a Habsburgok ellen vívott függetlenségi harc. Mint a család legtöbb tagja, ő is értelmiségi pályát választott, 1871-ben már a veszprémi törvényszék közvádló királyi ügyésze. Közéleti pályáját 1872-ben a veszprémi választókerület országgyűlési képviselőjeként kezdte, a Deákpárthoz csatlakozott. Deák Ferenchez tisztelet és barátság fűzte. A következő országgyűlési időszakra nem vállalt képviselői megbizatást, rövid ideig a pénzügyminisztériumban dolgozott, majd visszavonult gazdálkodni a birtokára. 1877-ben Budapestre költözött, ahol ügyvédi irodát nyitott. 1878-ban ismét a veszprémi kerület képviselője, de most már a Függetlenségi Párt híve. Egyre nagyobb megbecsülés övezte. Parlamenti szereplésével, a párt lapjában írt cikkeivel, rövidesen vezető szerepet vívott ki. 1881-ben már több mint húsz kerület hívta meg képviselőjelöltnek, ami világosan mutatja nagy népszerűségét. Végül két kerület, a dunavecsei és a nagykörösi választotta képviselőjévé. A tiszaeszlári eset kirobbanásakor tehát népszerűsége tetőpontján állt.

Az eszlári vádlottak nagyon szegény emberek voltak, akik nem tudták saját védelmüket biztosítani. Perük egy-két hét leforgása alatt egyébként is túlnőtt a megye határain, az antiszemita izgatás folytán rövidesen országos üggyé vált. ilyen körülmények között határozta el az Izraeliták Országos Irodája,²³ amely egyébként jogvédelemmel nem foglalkozott, hogy a vádlottak védelmére kiváló ügyvédet kér fel. Az iroda titkára, Simon József tisztában volt azzal, hogy ez a lépés újabb rágalomhadjáratot indít majd el, de vállalta az antiszemiták vádaskodásait és nem törődve a „kagal” mérhetetlen hatalmáról, „kincshalmazairól” szóló mesékkel, június 16-án felkérte Eötvös Károlyt, utazzon le Nyíregyházára és beszéljen a vizsgálati fogságban tartott fiatalkorú tanúval, Scharf Móriccal, akinek vallomására a vád felépült. Eötvös nem vállalt ügyvédi megbízatást, az eset azonban érdekelte, ezért magánemberként leutazott Nyíregyházára. Kozma Sándortól, a királyi főügyésztől engedélyt kért a fogollyal való találkozásra. Tapasztalatait nemcsak Simon Józsefnek, hanem a főügyésznek is elmondta. Egy megfélemlített gyereket talált.

Időközben a zsidóságra már a halottúsztatás, idegen holttest csempészésének vádját is ráfogták. 1882. június 18-án ugyanis Tisza-Dadánál, a csonkafűzesben rutén tutajosok kifogtak egy női holttestet. A hullában mindenki Solymosi Eszterre ismert, amíg a ruhái rajta voltak. A vizsgálóbíró azonban a halottszemléhez levetkőztette, és a meztelen hullában az édesanya és a szemlén résztvevők többsége nem ismerte fel az eltűnt lányt. Erre költötte a vizsgálóbíró a halottcsempészés bonyolult meséjét, mely szerint egy idegen zsidónő holttestét öltöztették volna fel Eszter ruháiba, és a tutajosok segítségével úsztatták le a Tiszán. Ez újabb 10-12 ember letartóztatását jelentette. A vizsgálat körül egyre nagyobb lett a zűrzavar, egy dolog azonban teljesen világossá vált, a vizsgálat célja a vérvád bebizonyítása.

Simon József ekkor ismét felkérte Eötvöst a védelem vezetésére. Eötvös barátai  – Kerkapoly Károly, Bittó István, Szilágyi Dezső –  le akarták beszélni a feladat vállalásáról. Elismerték ugyan, hogy a „felekezeti gyűlölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni célszerűtlen, s esetleg káros és veszélyes is lehet,” de azért az ellene való felszólalás „ez idő szerint hálátlan és sikertelen …” Óvatosságra intette Mocsáry LAJOS, A Függetlenségi Párt elnöke is. Eötvös tisztában volt a feladat nagyságával, tudta, hogy nemcsak a bírók elfogultságával, hanem a fölizgatott közvéleménnyel is szembe kell majd szállnia, hogy ezernyi rágalommal, ellenséges indulattal, gyanúsítással kell majd megküzdenie. Mégis volt bátorsága elvállalni, és volt tehetsége sikerre vinni az ügyet. Mint a perről szóló könyvében írta: „Csupán addig juttatni a nagy pert, hogy a zsidók ellen nincs bizonyítva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A gyanú csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem be kellett bizonyítanom, hogy mindaz, amivel a zsidókat terhelik, az első szótól az utolsóig valótlan – minden terhelő adat koholt; minden terhelő tanú és jelenség hamis, és a vádlottak csak a bíróság végzetes tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.”²⁴ Eötvös nagy szaktudásról, alapos felkészültségről, a vizsgálat legapróbb részleteinek az ismeretéről tett tanúságot híres memorandumában, amelyet röpiratként ki is nyomtatott és terjesztett, hogy a közvéleményt meggyőzze, vagy legalábbis gondolkodásra késztesse az  antiszemita rágalmakkal szemben.

Említettük már, milyen hatást keltett a külföldi antiszemiták körében a tiszaeszlári eset, de a haladó közvélemény is élénk figyelemmel kísérte a nyomozás fejleményeit, s egyre többen elítélték az antiszemita uszítást. Az 1882-ben Berlinben megjelent „Christliche Zeugnisse gegen die Blutbeschuldigung der Juden” című műben keresztény teológusok, püspökök, mint dr. Kopp, Fulda püspöke, dr. J. II. Reinkens, bonni püspök, dr. Franz Delitzsch professzor Lipcséből stb. – a vérvád tudománytalan, misztikus, babonás voltát bizonyították, és elítélték annak terjesztőit.

A tiszaeszlári per tárgyalását végül, hosszú vizsgálati idő után, 1883. június 19-én kezdte meg a nyíregyházi törvényszék. A tárgyalás nemcsak az országban, hanem egész Európában nagy érdeklődést keltett. A haladó közvélemény világszerte elítélte és képtelen hazugságnak tartotta vérvádat. A sajtó a nagy eseménynek megfelelően felkészült a hírek minél gyorsabb közlésére. Nyíregyházán külön sajtóiroda alakult, amely ellátta a lapokat a tárgyalásról készült gyorsírói jegyzetekkel. Kiadtak egy Tisza-Eszlár című napi értesítőt is a gyorsírói felvétel nyomán, ennek gondozását a Nyírvidék szerkesztősége vállalta magára, felelős szerkesztője Jóba Elek volt. Minden nagyobb budapesti lap különtudósítót is küldött a helyszínre, ahol neves külföldi tudósítók is megjelentek.

A nyíregyházi tárgyalás is bővelkedett izgalmakban. A Nemzet cikkírója már június 26-án megállapította, hogy „eddig nem volt valódi nyomozás, valódi vizsgálat, valódi vád. A főtárgyalás helyettesíti mindezt.”²⁵ Valóban, a per tárgyalása azért tartott több mint egy hónapig (június 19-augusztus 3.), mert mindent elölről kellett kezdeni. A közvádló, Szeyffert Ede főügyészhelyettes hivatalból képviselte ugyan a vádat, de nem titkolta ellenvéleményét, s ezzel magára zúdította az antiszemiták haragját. Először június 30-án a nyíregyházi színházban provokálták, majd július 19-én Ónody támadt a főügyészhelyettesre, amiért kilátásba helyezte esetleges tanúkihallgatását, és súlyosan sértő szavak kíséretében botjával is megfenyegette. Szeyffertnk az ellene  – mint hivatalos személy ellen –  elkövetett támadásért a kormány csak szóbeli elégtételt adott.²⁶

Szeyffert július 27-én tartott vádbeszédét a következő szavakkal zárta: „Én a vádlottakat bűntelennek tartom, azt indítványozom, hogy a vád s következményei alól fölmentessenek.”²⁷ A közvádló ilyen állásfoglalása természetesen megkönnyítette a védők helyzetét, de szerepüket korántsem tette feleslegessé. A védőkre még nagy feladat várt. be kellett bizonyítaniuk nemcsak a tárgyalóterem hallgatóságának, hanem az egész országnak, részletesen, pontról pontra magának a vádnak biológiai, erkölcsi, vallási szempontból való lehetetlenségét, tarthatatlanságát is. A védők, Funták Sándor, Székely Miksa, Neuman Ignác, Friedmann Bernát, mint Eötvös társai, megosztották egymás közt a feladatokat. Utoljára, július 30-án, Eötvös Károly mondta el védőbeszédét. Hétórás előadásában orvosi precizitással, mintegy mikroszkopikus vizsgálat alá helyezett minden vitás kérdést, hogy meggyőzze hallgatóit a nyomozás tévedéseiről.

Augusztus 3-án kihirdették az ítéletet: a vádlottakat szabadon bocsátották. A nagy per  – a középkori babona, a vérvád ellen –, legalábbis hivatalosan, véget ért.

A tiszaeszlári eset, mint ezt a sajtó több ízben keserűen megállapította, alaposan kompromittálta Magyarországot a külföld előtt. A külföldi sajtó éles hangon elítélte az eszlári ügy körüli vizsgálatokat, az antiszemita izgatást. Az  antiszemita sajtó közvetlenül az ítélethirdetés után, a törvénytiszteletet hangoztatva, látszólag beletörődött az ítéletbe, de a visszavonulást csak az első percek csalódása okozta. Rövidesen ismét rátaláltak régi hangjukra, nem ismerték el vereségüket, makacsul szajkózták tovább vádjaikat, Istóczy később úgy tüntette fel magát, mint aki a vereség lehetőségét előre számításba vette, s ezért az                                  antiszemitizmus ügyét nem tette függővé a per kimenetelétől: „noha az eszlári per az  antiszemitizmus fejlődésére és megizmosodására nézve kolosszális méretben folyt  – írta –, ezen pernek a hatalmas ellenáramlatok s működésbe hozott manőverek mellett elejétől fogva problematikus volt kimenetelétől magát a magyar  antiszemitizmust elválhatatlan kapcsolatba s függésbe ne hozzuk, sekképp azt, bármi lett legyen is az eszlári per vége, elvi magaslatán érintetlenül, sértetlenül fenntartsuk.” Erről az „elvi magaslatról” uszítottak tovább: „a tiszaeszlári per  – állapították meg –  más tekintetben is rendkívül becses tápanyagot szolgáltatott az antiszemitizmusnak. S ezen eredmény mellett eltörpül még a rituális gyilkosság kérdése is.” Mi lehetett az az eredmény, amely még e számukra nagy fontosságú kérdést is háttérbe szorította? Mit értek el a vérváddal az  antiszemiták? Erre Istóczy következő szavaiból kapunk választ: „Most már mindenki előtt kétségtelen dolog, ogy de bizony van zsidókérdés és pedig a legeslegakutabb formában. És ennek a demonstrálására volt szükségünk leginkább az eszlári perre.”²⁸

Beismerő vallomás volt ez a magukat „törvénytisztelőnek” mondott antiszemiták módszereiről. A vérvádat továbbra is terjesztették, s ebben maga Istóczy járt az élen. Még november 21-én is azt hangoztatta képviselőházi beszédében, hogy Solymosi Esztert a zsidók gyilkolták meg.²⁹  A gátlástalan izgatásnak csakhamar szomorú következménye lett. Az országon végigviharzottak az antiszemita zavargások.

A TISZAESZLÁRI PER

 ¹          A tiszaeszlári perrel foglalkozó munkák: Eötvös Károly: A nagy per. I-III. köt. Budapest 1904.: Eötvös Károly–Horánszky Nándor–Fanták Sándor: Bingabo der drei in der Tiszaeszlarer Angelegenheit. Budapest 1882.; Fr. Olivier: Les juls en Hongrie. I. Allalre de Tisza-Eszlar. Eszlar 1883. (Klny, a Le Correspondant-ból); Ónody Géza: Tisza-Eszlár a múltban és a jelenben. Budapest 1883., Das „Bilbul” von Tisza-Eszlár. Budapest 1883. Democritos: Tisza Eszlár és Tisza Kálmán, Budapest 1883.; Paul Nathon: Der Prozess von Tisza-Eszlar… A tiszaeszlári bűnper, Budapest 1911.; Hegedűs Sándor: A tiszaeszlári vérvád. Kossuth Könyvkiadó 1966.

²           Röpirat, 1881. május 15. 42. old. „Egy hónappal később